Várostörténet
A kezdetektől 1744-ig
A térség természeti jellegzetességei határozták meg a gazdasági és társadalmi jellemzőket. Ezek együttesen hatottak a tárgyi és szellemi kultúrára, mely kialakította Békés megye Viharsaroknak nevezett szegletében a jellegzetesen dél-békési, orosházi identitást.
Orosházára és környékére vonatkozóan írásos emlékek egyáltalán nem maradtak.
A tatárok teljesen elpusztították a koraközépkori falvak vidékét. A középkori Orosháza általában Békés megyéhez tartozott, neve csak 1466-ban tűnik fel egy oklevélben, ekkor a Komlóssy család birtoka volt.
Mohács után Orosháza és Szentetornya népe a töröknek is adózott. A tizenöt éves háború idején, az 1595-96-os hadjárat alatt a törökök zsoldjában álló krími tatárok elpusztították a szandzsák nagy részét, köztük Orosházát is.
1596-tól 1744-ig – közel másfél évszázadig – Orosháza lakatlan pusztaság volt.
Az újratelepüléstől az első világháborúig
1720-ban, a török kiűzése után III. Károly Harruckern János Györgynek – Savoyai Jenő herceg seregei élelmezési igazgatójának – adományozta a békési pusztát szolgálataiért cserébe.
Harrukern Ferenc báró 1743-ban lett a megye főispánja. A lakatlan pusztára lehetőleg egynemzetiségű és egy vallású embereket toborzott. Ekkortájt kerestek új hazát a Tolna megyei Zombán élő magyar nemzetiségű, evangélikus vallású, szabad költözködésre jogosult családok, akiket a katolikus földesúr, Dőry Ignác hitük miatt elüldözött.
Az első anyakönyv megőrizte a település alapításánál jeleskedő Dénes Sándor tanító nevét, aki az alábbi „fő ügyvivők”-kel érkezett: Ravasz György, Rajki Pál, Szilasi István, Szalai János, Sitkei Mihály, Német György, Győri István és Köcze István. Az 1743/44-es év telét a szomszédos Csabán töltötték el, majd 1744. április 24-én (Szent György napján) megszállták az orosházi pusztát, építkezni kezdtek. A Zombáról és a Dunántúl más részéről jöttekkel néhány hónap alatt 70 családra szaporodott a település.
Körülbelül másfél évtizedig tartott a folyamatos betelepülés, a tiszta magyar faluba néhány szlovák és német iparos költözött, akik itt alapítottak családot és Orosházán maradtak.
Az orosháziak kérték, hogy fatemplomuk helyére a nép nagy számának megfelelő templomot állíthassanak téglából. 1792-ben létrejött a helyi római katolikus egyház. Későbbi templomuk 1832-ben épült a mai Kossuth-szobor helyén.
A népesség betelepülését segítette még az a körülmény, hogy Orosháza centrális helyzetben volt a térségben, s utak találkozásában feküdt már akkor is.
A mozgalmas XIX. század
Az 1830-as években több kolerajárvány, valamint az 1836-37-es zsellérlázadás bolygatta fel a település életét, jelezve a korszak társadalmi, politikai problémáit. 1838-ban 252 orosházi zsellér állt vádlottként a gyulai törvényszék előtt. Néplázítás miatt többeket börtön és pénzbüntetésre ítéltek.
Az 1848. március 15-i pesti forradalomról csak három nappal később hallottak Orosházán. Április 4-én az evangélikus templomban kerületenként 25 képviselőt, összesen 100 főt választottak meg. Mivel az 1848. évi áprilisi törvények nem megfelelően rögzítették a jobbágyfelszabadítás körülményeit, valamint a délvidéki katonai események miatt az orosháziak fellázadtak és elfoglalták a Csákói pusztát. Az alispán november végén felhívást intézett a lázongó Orosháza lakosaihoz, melyben kemény büntetést helyezett kilátásba, ha a jogtalanul elfoglalt földeket nem hagyják el. 1848. december 8-án maga Kossuth Lajos írt kiáltványt Békés vármegye lakosaihoz. December 9-én megérkezett Orosházára a kormánybiztos, a Lehel-huszárok ellenőrzése mellett december 12-én és 13-án az orosháziak visszaadták az elfoglalt csákói földeket, és az izgatókat törvényszék elé állították. Elrettentő példaként kivégezték Oláh István históriást.
A szabadságharc bukása utáni önkényuralmi rendszer visszáságai az 1850-es évek elejére egy sajátságos menekülési és lázadási formát hoztak létre az Orosháza környéki pusztákon is: a betyárcsoportok tevékenységének felélénkülését. A Rózsa Sándorral is kapcsolatban álló betyárok elleni hajsza a politikai üldözés szimbólumává vált az elnyomott nép körében. A kiegyezéssel kialakuló, prosperáló Orosháza a vasút megjelenésével az első világháború végéig hatalmas gazdasági ugrást hajtott végre. Átformálta a község kapcsolódási pontjait, s ennek következtében a társadalmát (pl. a zsidók nagyobb arányú megjelenése Arad térségéből), emellett a politikai törekvésekben is egyre radikálisabb eszmék, irányzatok születtek meg. A kiegyezés után Orosháza község választópolgárai felkérték Táncsics Mihályt az 1869-72-ig terjedő országgyűlésben való képviseletre, aki meg is nyerte a választást.
1870-ben kapcsolódott be a település a Nagyvárad-Fiume közötti vasúti vonalba, amely biztosította a különböző termékek nemzetközi piacokra való kijutását, és lehetőséget teremtett a mezőgazdaság erőteljesebb kapitalista fejlődéséhez, és a nagybirtokok versenyképességéhez.
A tőkeerősebb orosházi parasztság felvásárolta a környező kincstári és uradalmi földeket Pusztaföldvártól Szentetornyáig, és az itt termelt jó minőségű búzát főként Ausztriába, Németországba és Svájcba szállították. Az ipar szerepe is a kiegyezés után kezdett kimagaslani, ugyanis ekkor vált országos és nemzetközi hírű gazdasági ágazattá a malomipar, a cirokseprűgyártás és a téglagyártás. Így Orosháza az Alföld déli részének egyik kereskedelmi központjává fejlődött, amelyben nagy szerepe volt földrajzi elhelyezkedésének is. A dualizmus kori fejlődés mellett azonban erőteljes, főleg az agráriumot érintő társadalmi problémák hatására egy országos visszhangot is kiváltó agrárszocialista tüntetésre került sor 1891. május 1-én, amelynek több szervezőjét fogházbüntetésre ítélték.
A világháborúk idején
A világháborúk és Trianon megpróbáltatásai Orosházát is mélyen érintették. A sok családot érintő emberáldozat fájdalmai mellett újra kellett szervezni a kereskedelmi életet, a közlekedést, mivel Orosháza előzőleg mélyen be volt ágyazva a korábbi Aradi térségbe.
Az I. világháború végén, 1918. november 1-jén Orosházán is hatalmas népgyűlést tartottak, amely támogatta az őszirózsás forradalom célkitűzéseit.
1919. március 22-én Orosházán megszüntették a Nemzeti Tanácsot és megalakították az Orosházi Proletár Direktóriumot. 1919. április 28-án a román csapatok megszállták Orosházát. A románok ittléte 1920. március 28-áig tartott, ugyanakkor bevonult Orosházára a Nemzeti Hadsereg, majd Horthy Miklós kormányzót is köszönthették a község vezetői, mikor Orosházán átutazott. A trianoni békeszerződés okozta földrajzi és gazdasági kiszolgáltatottságot kellett a településnek ledolgoznia: 1925-ben, majd 1926-ban bekapcsolták Orosházát a vidéket behálózó kisvasúti rendszerbe (AEGV).
A gazdasági válságot követően 1934-ben némiképp javult a helyzet Orosházán is. A Féja Géza és Erdei Ferenc által 1937-ben viruló kisbirtoknak nevezett Orosháza másik serpenyőjében volt azonban kb. kétezer nincstelen, akik valóban nyomorogtak. Erdei Ferenc szerint Orosháza az 1930-as évek végére tanyás agrártelepülés volt. Az ipari fejlődés is az agráriumhoz kötődött az alapanyagok és a piaci kereslet vonatkozásában. A fejlett baromfi-feldolgozó üzemen kívül jelentős a malomipar (Tóth és Pipis malom) és a két nagyobb téglagyár (Kristó, illetve Dénes).
1944. március 19-én Orosházát is megszállták a németek, 1944. júniusban Orosházáról több mint 200 zsidót küldtek haláltáborokba, 187 fő soha nem tért vissza.
A második világháborúban elesett orosházi katonák száma becslések szerint legalább 1000 lehetett. Orosháza 1944. október 6-án felszabadult a német megszállás alól, a szovjetek és hazai támogatóik vették át a hatalmat.
A földosztásnál napok alatt 1000 igénylő jelentkezett földért, házhelyért, és kb. 6000 katasztrális holdat kértek. A felosztásra került kakasszéki Zselénszky-birtok, a kiscsákói Geiszt-birtok és egyéb kisebb földterületek nem elégítették ki az igényeket.
1946-tól a rendszerváltásig
A II. világháború után a város területe jelentősen gyarapodott, a mezőgazdaság mellett az ipar is egyre nagyobb szerepet kapott.
A belügyminiszter döntése értelmében Orosháza 1946. január 1-jével város lett. Idecsatolták a szomszédos Szentetornyát és a vásárhelyi határból is egy részt.
Az orosházi parasztság életében döntő változást hozott az, hogy két termelőszövetkezeti csoport alakult. 1952. december 31-ére a település földterületének 75 százalékát kollektivizálták. A város fejlődésének új lendületet adott az 1957-től meginduló földgázkutatás és az 1963-ban termelni kezdő üveggyár. A megye iparosításában Orosháza és vidéke jelentős feladatot vállalt és látott el. A megyei tanács 1968-ban készítette el Békés megye településfejlesztési tervét. Ez Orosházát középfokú regionális szerepkörre jelölte ki.
A városhoz kapcsolódó tanyavilágot elsorvasztották, míg 1949-ben az összlakosság 32,6 százaléka élt tanyán, 1970-ben már csak 12,5 százaléka. A hatvanas évektől kezdve átalakult Orosháza városképe, csökkent az addig meghatározó tanyavilág, legtöbben az új lakótelepeken jutottak először fürdőszobához, vezetékes vízhez, csatornához, gázfűtéshez. Az ország a nyolcvanas évek második felétől válságba került, a pénzügyi kormányzat Orosházának sem garantálta a tervezett forrásokat, s a kiútkeresés itt is a rendszerváltás menete szerint zajlott le. Az így létrejött utóbbi évtizedek már napjaink történeté képezik.
